tovatöprengésül

A dolgok nem tökéletesek, de elkövetett hibák ellen sületlenségekkel hadakozni az talán már egy szuperhiba. Olvasom, hogy követelés van arra, hogy azonnali és drasztikus legyen a tananyagcsökkentés, hogy a követelményeket a diákok meglévő tudásszintjéhez igazítsák, hogy ne legyen buktatás. Szeretnéd-e elvenni a gyermeked jövőbeni pénzének a javát, szeretnéd-e elvenni a gyermeked jövőbeni kapcsolatainak a nagyját, vagy szeretnéd őt megcsonkítani pozitív élményeiben? Ha nem, és épp ésszel biztosan nem, akkor miért is akarod elvenni tőle a tudásának élét? Miért akarod, hogy kevesebb legyen, mint amennyi lehetne? Miért akarod, hogy kevesebbet érjen, mint érhetne?

A diákok amúgy túlterheltek, és valóban változtatni kellene, de józanul, átgondoltan, építő jelleggel. Példának okán az osztályok mellett/helyett lehetnének tanulócsoportok — azonos tudásszint, motivációs tartalmak mentén osztva, rendeződve. Aki akar haladhasson, aki akar pihenhessen. Szeretni kell a diákokat és motiválni!

Át kellene alakítani az értékelés rendszerét. A dolgozat, a felelés nem szabadna, hogy minősítő legyen. Ki kellene javítani, elmondani, hogy mi rossz, miért az, és időt adni az érésre, a beépülésre, a korrekcióra. Ma egy-egy jegy ítélet, beírták, ott marad… és akkor is ott marad, ha később megtanulta, bepótolta, ha már tudja, sőt sokkal jobban. Javítani persze lehet, de akkor is csak szépül a jegy, az ítélet, és nem lesz már megérdemelt, nem tükröz valót. A dolgozatnak, felelésnek nem minősítésnek, nem ítéletnek kellene lennie, hanem a tanulás részének, tükörnek, lehetőségnek, hogy láthassa a diák, miben erősödhet még, és láthassa a tanár, hogy miben kell a legnagyobb segedelem az egyes diákoknak, vagy épp a csoport egészének.

A félévek végén persze valahogyan minősíteni kellene, de ez is lehetne csupán egy pontszám, egy százalék, aminek a szerepe kimerülne a csoportban maradásban, vagy egy másik csoporthoz vezető ösvény kijelölésében. És talán félévekhez sem kellene kötni: írhasson bármikor ilyen mérőt a diák, és ha megfelel, válthasson bármikor. Ha meggondolja magát, ha leteltnek érzi saját pihenését, ha bepótolta, megtanulta az anyagot, akkor mehessen, lehessen több, lehessen a jobbakkal, vagy akár a legjobb. A csoport sem lehet minősítés, mindig legyen út másikba!

Én magam az érettségit és a nyelvvizsgát is így oldanám meg. Nem jegy lenne a vége, hanem százalék. Mindig sikeres lenne, csak megmondaná, hogy alap, közép vagy épp felső szinten tette-e le valaki, és hogy hány százalékkal. Ennyi. Igen, kellene alap érettségi is. Ha valakinek nehéz a matek, és nem jut el addig a tanulócsoportok ösvényein, akkor lehessen számot adnia kevesebből is. Vagy ha valakinek a matek megy, és kevesebb ideje energiája lenne mondjuk a törire, akkor számára abból. A lényeg, hogy Tisztelni kellene a diákot, az egyént, maximális szabadságot, motivációt, és emelkedési vágy, elvégzett munka esetén maximális fejlődési lehetőséget adni számára. A végén mérni, megmondani a fokot, és megmondani a százalékot… aztán a piac majd eldönti… de sikeres lenne az alap 5% is, csak annyit is érne… persze a diák is dönthetne később is, bármikor, hogy újra vizsgázik… bármely szinten, bármikor. Elektronikus világban nem kellenének fölösleges megkötések — és a tudást is olyan mindegy, hogy hol veszi magához, csak legyen neki tudása. Nyelvvizsgánál ugyanez: vizsga, szint, százalék, sikeres, mérve, aztán majd a piac dönt, meg a diák is, ha mégis többre tartja magát.

Tudom, hogy ez a rendszer sem buktatna… de a tanulócsoportok kialakításával motiválna… a jobbak haladhatnának, az éppen pihenők pedig motiválva lennének, hogy meggondolhatják magukat, és ha teszik, akkor maximális segítséget kapnának. Ráadásul a gyengébb csoportokhoz bizony jobb tanárok kellenének, aki bír hozzáértéssel, és vállalja is, azt jobban meg kellene becsülni.

Más. Régi rögeszmém, hogy sokszor nem is tananyagcsökkentés kellene, hanem más tananyag. Például humán érdeklődésű osztályokban természettudományos tárgyak helyett nyugodtan taníthatnánk tudománytörténetet. A történelmi tudásuk alaposabb lenne, megjegyzem, hogy szerintem a természettudományos tudásuk is. A baj ott van tudom, de figyelmeztetni is szoktak erre, hogy „ki tanítaná?”. Értékelni kellene, ha és aki igen. Ennyi. Meg kellene pl. fontolni, hogy a szülők adójuk 1%-át saját belátásuk szerint egy-egy kiváló, gyerekeikért erőn felül tevő tanárnak adhassák… vagy ha úgy alakul, megvonhassák azt tőle. Ez a lehetőség bázis lehetne ahhoz is, amiről fentebb írtam, hogy a pihenőbb, lassabb tempójú csoportokhoz jobb tanáremberek kerülhessenek. A jobbat úgy értem, hogy emberségben jobb, hogy szívben erősebb, hogy pedagógiai-pszichológiai fogásokban vértezett, elszántabb, odaszántabb.

Több területen, természettudományos tárgyak, informatika pedagógushiány is van, és egyre inkább lesz: létszámban is, minőségben is. Más oldalról pl. informatikai fórumokon meg azt lehet olvasni, hogy sok nagy öreg szakember váltani szeretne: mert a szakma már nem kihívás, mert nem köti le, mert nincs már föntebb. Engedni kellene, hogy bizonyos végzettségek esetén (pl. fizikus, mérnök, informatikus) egy pedagógiai-pszichológiai modul elvégzésével, max. 50 kredit, gyakorlatorientált, műhelymunkára építő jellegű taníthassanak ezek az emberek. A gyakorlatban is vértezett tudásuk nyilván jót tenne az iskoláknak, a diákok tudásának is.

És lehetne folytatni. Csak megfontoltan, gondolkodva, ötletelve, és ne cirkuszként, ne sületlenségek azonnali követelésével.

a tanulásról pár gondolat (4.)

Van nekem egy sorozatom a tanulásról és a tanításról… illetve volt, illetve alszik, hiszen elég régen nem folytattam már. És van egy elmentett linkem, egy videó, dr. Kürti Sándortól pár gondolat, amivel egykor folytatni akartam — megosztani, és írni hozzá, töprengeni tova. Írni nem írok hozzá, talán nem kell mindig a személyes, ám a videót megosztanám… folytatásként… hozzászólásként… ha eredendőn nem is az. A töprengést pedig az olvasóra, a nézőre bízom.

a sorozat korábbi részei:

első rész | második rész | harmadik rész | ráadás

további írások = töprengő

egy javaslat: a pótvizsgák időpontjáról

Számomra nem szimpatikus, hogy a pótvizsgákat augusztus végén tartjuk. Az idén példának okán lészen olyan nebuló, aki augusztus 28-án, csütörtökön vizsgázik (még jó, hogy nem 29-én), aztán szeptember 1-jén, hétfőn kezdi is az új tanévet. Nem is tudom, melyik a jobbik eset, ha tisztességes munka és ekként sikeres vizsga után, és akkor csak fáradtan kezdi az új tanévet, vagy ha kevesebb munka, vagy rosszabbul kifogott vizsga után, évrepetára ítéltetvén, kisebb-nagyobb pszichés kómában. Egyik sem jó. Szerintem, és én ezt nagyon javallom megfontolásra, augusztus közepén pótvizsgáztassunk! Ha valakinek sikeredik, akkor legyen már két hete pihenésre — nagyon megérdemelné. Ha pedig nem sikeredik, mert nem tanult, vagy rosszul tette azt, vagy teszem azt csak rossz napot fogott ki a vizsgájára, akkor pedig lehetne még egy esélyt adni augusztus végén… azt is megérdemelnék — aki két hét alatt fel tud állani, az mindenképpen. Az idén már veszett fejsze, de jövőre, vagy valamikor… ha hallja illetékes, legyen szíves már tenni ezért valamit. Köszönöm, a fiatalok nevében is!

rövid célirányos képzések neves egyetemeken online

Biztosan ismered már amiről most írni szeretnék — illetve amihez. Ha mégsem, akkor legyen itt két hivatkozás, frissek-ropogósak. Az elsőt pár napja olvastam én magam is, a másodikat pedig éppen ma este.

Az első: Tíz egyetem marad az egész világon? (@ index.hu)

A második: Ingyen tanulhatsz a világ legjobb egyetemein (@ angolnyelvtanitas.hu)

Én magam azon töprengek, hogy mi miért nem élünk az ebben lévő lehetőségekkel — már intézményi szinten, és komolyan.

Az elsőt posztoltam a Facebook oldalamon, és a következőket írtam hozzá (itt stilisztikailag finomítom, de nem írok hozzá): Amúgy ezt a magyar egyetemek miért nem hallják meg? Sok hallgatót szeretnél? Sok bevételt? Azt akarod, hogy ne kössön a kapacitásszám? Távoktatás! Sok-sok szakmai, tartalmas videó- és hanganyag, jól megírt: tömör világos jegyzetek, a hosszabb magyarázatok (gyengébbeknek, meg érdeklődőbb lelkeknek) külön, nem rabolva hosszú, hülye szövegekkel értelmes emberek és az adott stúdiumra átlagos szemmel tekintő diákok idejét, egy napos vizsga (egy nap alatt letehető, a szemeszter összes tárgyából — és a vizsga ne memoritert kérjen számon, hanem gondolkodási készséget, problémamegoldást!). És sok-sok diák lenne, az ország legtávolabbi szegletéből is oda iratkozna be mindenki (egy félévben egy napra el tudna talán utazni), az elfoglalt emberek szintén, és ha híre menne, hogy végre valahol a mentális teljesítmény, a tényleges gondolkodás érték (értékelve van!), akkor az összes valamire való eszű emberlény is. Mekkora előny is lenne ez? Ráadásul, aki elkezdi, az mindig előnyben lesz, amikor a követők kezdik, akkor ő már fejleszteni tud többet, jobbat tud adni, tapasztalatai alapján is.

Eddig az akkori. Most még valamit hozzáteszek, ami szerintem nagyon fontos. Nevezetesen nem vagyok meggyőződve arról, hogy a honi felsőoktatás, vagy egy körrel föntebb a honi tudományos világ, vagy egy körrel még föntebb a nemzetgazdaság, a nemzetbiztonság tudja, érti, hogy ennek az egésznek mi is az értelme, a haszna, hogy miből, honnan eredezhet az egészből a haszon, már akkor ha mi sem csak kicsiben, idehaza csinálnák ezt meg (az előző rész még csak erről szólt), hanem ha nagyban, külhoni diákokat megcélozva, elérve. Ha egy oktatási rendszerben a mentális muníció az érték (minden normális felsőoktatási rendszerben ez így is van, a honi felsőoktatásban ugyanez azonban még csupán fehér holló), ha a valódi problémamegoldás készsége és ténylegessége játszik, akkor az oktatási rendszerben az információ áramlása multivalens, kontradiktórius. Az ilyen felsőoktatási rendszerek nem csupán tematikát, minőségi tananyagot adnak, nem csupán új kompetenciákat építenek föl… de a folyamat fordítva is igaz: gondolatokat, megközelítési módokat, nézőpontokat, meglátásokat koncentrálnak, ütköztetnek, keresik a nóvumra képes embert, de akár a megvalósítható gondolatcsírákat is… teremtik a jövőt. Hasonlatos a probléma a tudományos publikációk világához: idehaza pl. nincs olyan szaklap, ami fizikában eredeti közlésekre vállalkozna. Nincs is ezzel baj, a fizika nemzetközi tudomány, megmérettetni is nemzetközi színtéren kell. Igen ám, de elmegy a dolgozat bírálatra, cincálják pár hónapig, majd mondjuk meg is jelenik. Hurrá, milyen jók is vagyunk, megint van egy publikációnk mondjuk a Nature hasábjain. Igen, csak közben… a tanulmány benyújtása és a megjelenés között kint már több körben átgondolták, ha lehet tovább vinni, akkor már megírták a folytatásokat, ha lehet belőle bármit megvalósítani, szabadalmaztatni, akkor az már úton van, jogilag védve, lefoglalva. Ha lenne idehaza első körös, eredeti közlés, akkor sok-sok folytatás, sok-sok megvalósítás itt forrhatna ki, itt forrna ki. Ezt elveszítjük. És hasonlatosan, visszatérve az eredeti témára: az a diák, aki egy ilyen kurzusra iratkozik be, az adja nekik ajándékba a tudását, kreativitását, nóvumlátó és nóvumalkotó képességét, készségét is. Ha van tékozlás, akkor ez az. Abban az értelemben is, hogy ugyanezt a mentális minőséget a honi egyetemek nem értékelik, elengedik, de abban az értelemben is, hogy meg sem kísérlik, meg sem kíséreljük ugyanezt a mi javunkra. Pedig alapnak kellene lennie: hogy a mentális teljesítmény és minőség az alap, hogy a nóvum az Isten, hogy a problémamegoldásra képes és kész emberfőnek legyen primátusa! Magolni a hülyék is tudnak, amivel nem is lenne baj, ha a legkiválóbbakat nem nyírná ki a rendszer — de kinyírja. És ha ez az alap, ha az a minimum, hogy ez van (kellene lennie, legyen!), akkor a külföld felé nyitás jelenthetne versenyelőnyt. Utópia. Álomvilág. Magyarországon az. Mi elképzelni sem tudjuk azt, ami máshol nyereséges és működő.

fizika feladatok megoldásáról

Egyre gyakrabban látom, hogy a fizika feladatok megoldása terén kisebb káosz uralkodik. Rossz szokások vannak terjedőben — és bizony a jobbaknál is: 1. olykor már a látvány is káosz, 2. teljesen kimarad a feladat elemzése, tartalmi, elméleti megalapozása, 3. nagyon sokszor nincs képlet sem, csak ‘behelyettesítés’ valamibe, ami olykor amúgy helyes lenne, ám sokszor az sem, 4. nem csak alapképleteket használnak a diákok, hanem függvénytáblázatból jól-rosszul kinézett, átvett levezetés-végeredményeket, 5. nem használják a mértékegységeket, 6. az eredmény helyességét nem ellenőrzik. Ezért arra gondoltam, hogy ezekről szólni, és szűkebb-tágabb körben gondolkodni kellene.

Először is a külalak fontosságáról. Sajnos kevés az olyan kiadvány, ami ezzel foglalkozna. És a felgyorsult, szétszórt világunk sem kedvez ennek. Azt nem mondom, hogy a mai fiatalok a számítógépen végzett munkához vannak szokva, így már csak ezért sem nagyon tudnak mit kezdeni a papírlappal… de a látszat valami ilyesmi. Pedig órákon azért még füzetbe dolgozunk, a jegyzetelés, a feladatmegoldás, a házi még füzetbe, vagyis papíron történik. Mégis: nincs tagolás, nincsenek szép ábrák — töprengés van a papírlap fölött, káosz. Kellene ezt tanítani, kellene erre figyelni órákon is. Egy kiadványt tudok mondani, ami kicsit segíthet: matematikához írták, adták ki, a KöMaL (MatLap) egyik füzete — Pataki János: Tálalási javaslatok matematika felvételire. És hát a példa, a személyes példa, hogy mutassuk meg, hogy mit is jelent szépen megoldani egy feladatot — és várjuk el, legyen követelmény nem csak a jóság, de a szépség is.

A feladatmegoldás tartalmáról pedig —  lépésekre szedve, vázlatosan:

1.
— adatok kiírása,
— mértékegységek egyeztetése,

2.
— feladat értelmezése,
— alapjelenségek, alapképletek → a feladatra szabás, értés

3.
— ha lehet képletekkel oldjuk meg a feladatot — és csak a végén helyettesítünk be,

4.
— mértékegységekkel együtt helyettesítünk be !!!
(ha nem tettük, akkor ellenőrizzük a mértékegységeket és a feladat végére odaírjuk: “az adatok SI-ben, ellenőriztem, számértékegyenletet használtam!” — de azért vigyázzunk az ilyen mondatokkal, mert pl. matematikában is terjed egy mondat a diákok között, amit előszeretettel használnak egyenletek ellenőrzése helyett: “csak ekvivalens átalakításokat végeztem, ezért a kapott gyök megoldása az egyenletnek”, csak azt nem teszik hozzá, hogy és “csodálatos mód zseni vagyok, mindent tudok, mindig mindenre figyelek, sosem tévedek, sosem nézek el semmit”, mert az egyenletek ellenőrzése pl. az önkritikus gondolkodásmód tanulása, hibakutatás, és akkor arról már nem is beszélve, amikor ezt a mondatot olyankor is leírják, amikor nem ekvivalens átalakítást végeztek, pl. az egyenlet mindkét oldalának négyzetre emelése után, vagy amikor kellett volna a feladat elején az egyenletben szereplő kifejezések értelmezési tartományát vizsgálni, amit szintén nagyvonalúan kihagytak, viszont a kapott gyök nincs is az egyenlet kiindulási halmazában),
(fölmerülhet még a mértékegységek használatával kapcsolatban, hogy “úgysem alkalmas a feladat ellenőrzésére, hiszen, attól, hogy a mértékegységek rendben vannak, attól a feladat még lehet rosszul megoldott”, és ez természetesen igaz, ám ha a mértékegységek nincsenek rendben, akkor a feladat bizonyosan rosszul átgondolt, megoldott… arról nem is beszélve, hogy a fizikai mennyiségek mindig két részből állnak: mérőszámból és mértékegységből… nem létezik csak félig megadott fizikai mennyiség! / mondjuk ez máshol is érdekes, pl.a vektormennyiségeket eleve úgy illene/kellene tanítani is!!!, és tanulni is, hogy nagyság, irány és irányítás szerint is definiálva),

5.
— a kapott eredményt ellenőrizzük
(pl. átgondoljuk, hogy az eredmény nagyságrendje lehetséges-e; hogy általánosítható-e a feladat; hogy van-e más, a feladatban nem kérdezett, ám fontos eredmény, következmény, általánosítás, megfontolás),

6.
— válaszolunk a feladatra.

Bármelyik is marad ki, feladatmegoldásunk már nem teljes — márpedig egy önmagára igényes emberlény törekedjen a teljességre, a jóságra, a szépségre. Törekedjünk erre — tanárként, diákként egyaránt… értelme csak így lesz ennek az egésznek, mint ahogyan bármi másnak is.

a tanulásról pár gondolat (3.)

Nemrég elkezdtem egy sorozatot, amolyan hangos töprengést a tanulásról. Az első részben egy módszert mutattam be, ajánlottam a tanulásra — elsősorban, de nem kizárólag, természettudományok tanulására. A második részben a tudás és a minőségi tudás közötti különbségen gondolkodtam, megmutatva a minőségi tudás egy jellemző tulajdonságát: a több nézőpontúságot, és egy módszert, amivel edzhetünk ehhez, amivel elindulhatunk a több nézőpontú tudást birtokba venni.

A minap olvasgattam egy pedagógusok számára kiadott idézetgyűjteményt (E-tanárikar), és a sok tanulságos idézet között leltem a következőre is: “A középszerű tanár magyaráz. A jó tanár indokol. A kiváló tanár demonstrál. A nagyszerű tanár inspirál.” (William Arthur Ward) — és arra gondoltam, hogy innen érdemes folytatni. Hiszen ez nem csupán a tanárra igaz, de a tudásra, és a tudást megcélzó útra, a tanulásra is.

Középszerű az a tudás, ami kimerül abban, hogy tudom és el tudom mondani. A hazai oktatás sokszor eddig sem jut el: a diákok jelentős része nem tudja elmondani azt, amit tud — és azok sem, akik amúgy megtanulták… persze sokan vannak, akiknél a tényleges megtanulás is hibádzik. És a hazai felsőoktatásban is sok helyen van még szó szerinti számonkérés — ami annyiban nem baj, hogy legalább az el tudja mondani kívánalmát fel tudja mutatni, a levizsgázottnak van/lesz mondata, van/lesz magyarázata az anyagra… viszont csak ezzel fog rendelkezni, nem lesz többje… megreked a középszerűségben, a hasztalanságban.

A tudás ott kezdődik, és ez még csak a jó tudás (vagyis még nem a minőségi tudás), hogy a magyarázat mögött ott van az értés is — nem csupán mondata van a vizsgázónak, és ekként magyarázata, de látja a mögöttest is, vannak indokai… látja-érti, hogy mi és miért van. A szó szerinti visszamondatásból viszont nem derülhet ki az értés, az indokokkal való rendelkezés — sem annak képességében, sem ténylegességében. Nem is motivál arra, hiszen “úgysem számít a többlet, úgysem számít az indoklás hiánya/megléte”… pedig számít: indoklási készség megléte, a mögöttest látó, az indoklásra is képes tudás csak a tudás… ami alatta van az vicc, az hasztalan, az fölösleges, és akkor is az, ha olykor felsőoktatásban fordul elő. Megjegyzem, a felsőoktatásnak az indoklás képességétől is többet kellene adni, számon kérnie, papírjaival igazolnia — meg kellene ugrania a minőségi tudás szintjét is.

A minőségi tudás belépője az, amikor az elmondani, és az elmondottakat indokolni is kész és képes tudás mögött ott van, mintegy folytatásként a demonstrációi, a bemutatás, a hasznosítani tudás lépcsőfoka is. A demonstratív tudás jelent használható tudást — önállóságot, szuverenitást, érdemiséget. Mit ér a megfogalmazott, az elmagyarázott, a megindokolt, az értett tudás — ha nem célja a demonstráció, a felhasználás, a mindennapi életbe való átültetés készsége, képessége, tudása? És ez nem csak azt jelenti, hogy amit megtanult, ahhoz megtanulja azt is, hogy azt éppen hol, mire és miként tudja hasznosítani, hanem sokkal többet: általában vett mentalitást, hozzáállást, ami önállóan és állandóan, szüntelenül keresi azt, hogy hol tudja a tudását kamatoztatni, hogy mit tudna tenni, hogy min tudna javítani.

Az igazi minőségi tudás éppen ez: amikor a tudás már aktív, elméletben megalapozott, ellenőrzött, értett, gyakorlatban alkalmazott, és folyton nyitott az újra… az ilyen tudás folyton kérdez — inspirálva ezzel önmagát és másokat. A kilencvenes években volt egy magazinom a Duna Televízió teletextjén, és az egyik írásomban a végtelen sugarú gömb által fölvetett kérdéseken töprengtem. Erre kapok egy levelet egy budapesti iskolaigazgatótól, hogy ne tegyek ilyet, mert a gyerekek kérdeznek, a fölkészületlen, kezdő kollegina pedig nyilván nem tud válaszolni, és csak baj van az órán. Írtam is vissza gyorsan egy választ, hogy a kérdező diákjaikra nagyon vigyázzanak, ők a legjobbak, a legtehetségesebbek, látatlanban is jár nekik a jeles. Nem az hibádzik, ami inspirálja őket, nem is ők, hogy keresik a saját válaszukat, hogy aktív a tudásuk. A bibi az egészet megszüntetni, fölszámolni akaró kérésben van — ami az inspirálót és az inspiráltat látja és láttatja rossznak. A kolleginát kell fölkészíteni, alkalmassá tenni a minőségi emberek elfogadására, helyén való kezelésére, a minőségi tudásnak, a kérdezni is kész és képes aktív tudásnak legalábbis a megtűrésére.

Marx György mondta mindig, hogy aki minőségi tudást szeretne, az mindig a tudomány élvonalát keresse, mindig a legújabb ismereteket, tudást igyekezzen birtokba venni. Nyilván nem az alapok helyett, hanem az alapok mellett — többletként. Persze a nóvumban élésnek is csak akkor van értelme, ha inspiráltan tesszük.

Valamit azért hozzá kell tenni. A tudás mindig személyes — és ezt nagyon is figyelembe kell vennie minden tanárnak, lélekmesternek, és bizony minden tanulónak is. Aki ott tart, hogy megfogalmazni, elmondani sem tudja, annak is jó motiváció, kiváló motor lehet a demonstráció vagy az inspiráció, a gyakorlati hasznosítás, vagy az új dolgok iránti kérdezés, ám az ő feladata még más. Meg kell tanulni, tudni kell valahogyan megfogalmazni. Én magam nem vagyok a szószerintiség híve, mert a szószerintiség önállótlanná tesz, és nem tanít arra, hogy az értés, az indoklás is tudásunk része legyen. De valahogyan azért el kell tudni mondani. Aki elmondani sem tudja, ott nagy baj van — tudás pedig nincs. Az óvatosság mondatja el ezt velem, nehogy legyen gyerkőc, aki nagy hirtelen nekiugrik — és a munkát, a tanulást akarja majd a demonstráció és az inspiráció igényét mívesen felmutatva átugrani, megspórolni. Nem fog menni! Tudás sem lesz belőle, nemhogy minőségi tudás. A tudás mögött mindig sok munka van — a minőségi tudás mögött sincs kevesebb: maximum élvezetesebb elvégezni ezt a munkát, ha a minőségi tudásra törekvés útján járunk.

A tudás személyességéhez mondok még valamit — önkritikaként. Velem is megesett már, rontottam már el ezzel írást is, előadást is, hogy inspirálni akartam, a legjobbat, a legélesebbet, a legújabbat akartam bemutatni… az olvasónak/hallgatónak pedig a magyarázatra, az indoklásra, a demonstrációra (itt sok-sok példára értelemben) lett volna szüksége. Nem szabad szinteket ugrani! A tudás fokozatosan épül. Kicsit módosíthatnánk is ennek szellemében a kiinduló idézetünket: A középszerű tanár elmagyaráz. A jó tanár elmagyaráz és megindokol. A kiváló tanár elmagyaráz, megindokol és demonstrál. A nagyszerű tanár elmagyaráz, megindokol, demonstrál és inspirál. Ahogyan a jó tanuló is el tudja mondani, meg tudja indokolni, vannak példái és szeme, akarata a gyakorlatra, a használatra és inspirált, érdeklődő az újra.

A minőségi tudás további jellemzője a hálózatosság. A minőségi tudásra nem csupán az igaz, hogy minőségi emberek kiváltsága — de az is, hogy forrása, felépülése nem egy-egy emberhez kötött, hanem emberek összefogásához, összejárásához, összedolgozásához. Idehaza ennek sincs hagyománya — holott gyökerei vannak. E gyökereket nagyon jól mutatja be Palló Gábornak a Mindentudás Egyetemén elmondott előadása a magyar tudós-zsenikről, világunk marslakóiról. Ez az előadás amúgy is, a témámtól függetlenül is érdemes a megnézésre, nagy ajánlatom, biztatásom van erre. Épp ezért is én most befejezem, tessék megnézni Palló Gábor fent linkelt előadását. És vigyázzunk magunkra, egymásra, tudásunkra, és a másik tudására — a másik nélkül mi sem vagyunk… a nem minőségi tudástól csak egy dolog van, ami értelmetlenebb: az önzés.

a tanulásról pár gondolat (2.)

Elkezdtem a múltkor, és most szeretném folytatni: ma a minőségi tudásról, és az ahhoz vezető egyik útról szólnék. Ehhez alapoz az első részben ismertetett három lépcsőben tanulunk módszer is. Ám hiába tartjuk be: megtanuljuk pontosan, mindent megteszünk a megértésért (ismert, kidolgozott problémák, feladatok átnézése, az aha-élmények begyűjtése) és a sikerért, az alkalmazni tudásért (ismeretlen problémákkal, feladatokkal gyakorlunk), ezzel még könnyen csak egy átlagos, alapos, jó tudásunk lesz. Mitől lesz a tudás minőségi? Nem attól, hogy alapos és megbízható, nem is attól, hogy ott az értés, a megértés mögötte, és nem is attól, hogy sikerélményekben is edződött, szuverén, autonóm, használható. Ezek egyszerűen csak a tudásnak a jellemzői. Feltehető persze a kérdés, hogy az iskoláink ilyen tudást adnak-e. És ha erre az egyszerű kérdésre az a válasz, hogy nem, mert szerintem pl. nem, akkor abból nem az következik, hogy az iskoláink nem képesek — jelen formájukban? — minőségi tudást adni, hanem az, hogy tudást nem képesek adni… nem ilyet vagy olyat nem, hanem egyáltalán. Amúgy talán épp ez a legnagyobb baj az iskolarendszerünkkel — de most más a mi témánk. Szóval mitől minőségi a tudás? Például attól, hogy több nézőpontú, hogy képes a problémákat, a feladatokat több oldalról, több úton megközelíteni. Mást is lehetne mondani, és más, később esedékes posztokban fogok én is felsorakoztatni még párat. De vegyük elsőre egynek most ezt: a több nézőpontúságot, a több úton való megközelíthetőséget! Hogyan juthatunk el ide? Például úgy, ha nem egy könyvből, nem egy tanártól tanulunk! Vegyünk meg több fizikakönyvet pl., és olvassuk szépen mindet, párhuzamban. Sok minden benne lesz mindegyikben, és ezek többségét azonos úton is fogják közelíteni a szerzők. Ezek nem érdekesek, alapjai persze a tudásunknak, biztosan kell ismerni őket, de semmi különös nincs bennük. Lesz azonban bennük pár dolog, amit az egyik szerző innen mutat meg, a másik onnan közelít. Ezekre figyeljünk! Ezek az érdekesek! Ha megértjük, hogy az egyik miért innen megy, és a másik miért onnan, hogy valami nézhető, közelíthető több irányból, akkor ez lesz valami olyan, ami igazán élessé teheti a tudásunkat. Egy-egy ilyennel még csupán egyedi lesz a tudásunk, hiszen erre-arra lesz több nézőpontunk. Ám ahogyan szaporodnak az ilyen több nézőpontból eredő megfigyeléseink, problémalátásaink úgy egyre inkább mi magunk is képessé válunk arra, hogy meglássuk a másként látás, a máshonnét nézés lehetőségét ott is, ahol azt másoktól még nem láttuk. Ugyanezt adhatja a több tanár is: épp ezért is még a “legjobbaknak” is érdemes magántanárt keresniük, választaniuk — már ha valóban szeretnének minőségi tudást, tényleges legjobbak közé tartozást. Ami egy magántanárban jobb a könyvekhez képest: tud motiválni, tudja az anyagot a diák személyére, személyiségére adagolni, irányítani, tud labdát passzolni. Ami a könyvekben jobb: önállóvá tesznek, tanítanak a szuverenitásra, a tudás autonóm használatára — azért a tanulási fázisban nem árt ezt sem ellenőrizni, a tudás élességét, minőségét, helyes irányát, amire megint csak a magántanár lehet a jó. Persze, akiben nincs meg az odaszánás, aki nem szánja rá az időt, nem teszi bele a munkát, annak sok könyv birtokában, és esetlegesen a legjobb tanáremberek, mentorok összeválogatása mellett is nehezen lesz nemhogy minőségi tudása, de amolyan szürke tudása sem. Viszont akiben él a rászánás, aki beletesz időt és munkát, annak érdemes ezzel a módszerrel élnie — lesz eredménye.

a tanulásról pár gondolat

Nyár van, lassan pótvizsgák… és vannak, akik még most kezdenének, kezdenek a felkészülésbe. Nem lehetetlen, csak Istenkísértés. A tanulás nem olyan mint az autószerelés: elvinni szervizbe, megjavítják, másnapra kész. A tanítás/tanulás olyan mint a borászkodás: a jó bornak ki kell forrnia, meg kell érnie… aminek bizony időigénye van. Nem lehet holnapra bort készíteni a semmiből, akkor sem, ha elsőrendű szőlő az alapanyag, és akkor sem, ha a legjobb borászok egyikére hárítanánk a feladatot. Tud valamit kotyvasztani, ami talán iható, sőt első érzetre talán borszerű is — ám mégsem az.

A másik, amit látok, hogy a tanulás sokaknál az, hogy “megoldják” a feladatokat, aztán részükről letudva minden. Csak ez nem jó így! Nem vezet sehová, vagy hát tudássá biztosan nem. Tanulni, legalábbis értelmesen tanulni, természettudományt (matematikát, fizikát, műszaki tárgyakat) tanulni csak lépésenként lehet. Ezen értem persze az ismétlések érlelő erejét is, ám kicsit többet is: három lépésben kell tanulni mindent, sőt ezeket időben el is kell különíteni egymástól. Először meg kell a dolgokat tanulni. Akkor van valami megtanulva, amikor azt el tudja valaki mondani. Pontosan. Ha részleteket tud, vagy homályosan valamit róla, amiről látszik, hogy volt a kezében a könyv, az még nincs megtanulva. A második lépés a megértés — és ezen most azt értem, hogy a tudás birtokában újra meg kell nézni az órán megoldott feladatokat, vagy a tankönyv kidolgozott példáit. Ilyenkor már (jó esetben legalábbis) a tudás birtokában van a nebuló, és újranézve a feladatokat része lehet abba az élményben, hogy “és tényleg!”, szóval az aha-élmény (lényegében a megértés pillanatai ezek). És a harmadik lépés az ismeretlen feladatok (házik, vagy szorgalmasabbaknál önállóan előkutatott feladatok) megoldása — mondhatni a gyakorlás. Ám ez sem a gyakorlás okán fontos. Hiába gyakorol, aki az első két lépést kihagyta, hiszen a gyakorlás elsősorban nem a rutinért megy (azért is persze, de nem főképpen azért), hanem a sikerélményért. Mert magabiztos csak az lehet, akinek része van a sikerben. Tudás és értés nélkül viszont minden kijöhet abból, csak siker, sikerélmény nem. Tessék időt szánni a tudományok tanulására — önmagatokért is, és a tudomány szépségeiért is!