tovatöprengésül

A dolgok nem tökéletesek, de elkövetett hibák ellen sületlenségekkel hadakozni az talán már egy szuperhiba. Olvasom, hogy követelés van arra, hogy azonnali és drasztikus legyen a tananyagcsökkentés, hogy a követelményeket a diákok meglévő tudásszintjéhez igazítsák, hogy ne legyen buktatás. Szeretnéd-e elvenni a gyermeked jövőbeni pénzének a javát, szeretnéd-e elvenni a gyermeked jövőbeni kapcsolatainak a nagyját, vagy szeretnéd őt megcsonkítani pozitív élményeiben? Ha nem, és épp ésszel biztosan nem, akkor miért is akarod elvenni tőle a tudásának élét? Miért akarod, hogy kevesebb legyen, mint amennyi lehetne? Miért akarod, hogy kevesebbet érjen, mint érhetne?

A diákok amúgy túlterheltek, és valóban változtatni kellene, de józanul, átgondoltan, építő jelleggel. Példának okán az osztályok mellett/helyett lehetnének tanulócsoportok — azonos tudásszint, motivációs tartalmak mentén osztva, rendeződve. Aki akar haladhasson, aki akar pihenhessen. Szeretni kell a diákokat és motiválni!

Át kellene alakítani az értékelés rendszerét. A dolgozat, a felelés nem szabadna, hogy minősítő legyen. Ki kellene javítani, elmondani, hogy mi rossz, miért az, és időt adni az érésre, a beépülésre, a korrekcióra. Ma egy-egy jegy ítélet, beírták, ott marad… és akkor is ott marad, ha később megtanulta, bepótolta, ha már tudja, sőt sokkal jobban. Javítani persze lehet, de akkor is csak szépül a jegy, az ítélet, és nem lesz már megérdemelt, nem tükröz valót. A dolgozatnak, felelésnek nem minősítésnek, nem ítéletnek kellene lennie, hanem a tanulás részének, tükörnek, lehetőségnek, hogy láthassa a diák, miben erősödhet még, és láthassa a tanár, hogy miben kell a legnagyobb segedelem az egyes diákoknak, vagy épp a csoport egészének.

A félévek végén persze valahogyan minősíteni kellene, de ez is lehetne csupán egy pontszám, egy százalék, aminek a szerepe kimerülne a csoportban maradásban, vagy egy másik csoporthoz vezető ösvény kijelölésében. És talán félévekhez sem kellene kötni: írhasson bármikor ilyen mérőt a diák, és ha megfelel, válthasson bármikor. Ha meggondolja magát, ha leteltnek érzi saját pihenését, ha bepótolta, megtanulta az anyagot, akkor mehessen, lehessen több, lehessen a jobbakkal, vagy akár a legjobb. A csoport sem lehet minősítés, mindig legyen út másikba!

Én magam az érettségit és a nyelvvizsgát is így oldanám meg. Nem jegy lenne a vége, hanem százalék. Mindig sikeres lenne, csak megmondaná, hogy alap, közép vagy épp felső szinten tette-e le valaki, és hogy hány százalékkal. Ennyi. Igen, kellene alap érettségi is. Ha valakinek nehéz a matek, és nem jut el addig a tanulócsoportok ösvényein, akkor lehessen számot adnia kevesebből is. Vagy ha valakinek a matek megy, és kevesebb ideje energiája lenne mondjuk a törire, akkor számára abból. A lényeg, hogy Tisztelni kellene a diákot, az egyént, maximális szabadságot, motivációt, és emelkedési vágy, elvégzett munka esetén maximális fejlődési lehetőséget adni számára. A végén mérni, megmondani a fokot, és megmondani a százalékot… aztán a piac majd eldönti… de sikeres lenne az alap 5% is, csak annyit is érne… persze a diák is dönthetne később is, bármikor, hogy újra vizsgázik… bármely szinten, bármikor. Elektronikus világban nem kellenének fölösleges megkötések — és a tudást is olyan mindegy, hogy hol veszi magához, csak legyen neki tudása. Nyelvvizsgánál ugyanez: vizsga, szint, százalék, sikeres, mérve, aztán majd a piac dönt, meg a diák is, ha mégis többre tartja magát.

Tudom, hogy ez a rendszer sem buktatna… de a tanulócsoportok kialakításával motiválna… a jobbak haladhatnának, az éppen pihenők pedig motiválva lennének, hogy meggondolhatják magukat, és ha teszik, akkor maximális segítséget kapnának. Ráadásul a gyengébb csoportokhoz bizony jobb tanárok kellenének, aki bír hozzáértéssel, és vállalja is, azt jobban meg kellene becsülni.

Más. Régi rögeszmém, hogy sokszor nem is tananyagcsökkentés kellene, hanem más tananyag. Például humán érdeklődésű osztályokban természettudományos tárgyak helyett nyugodtan taníthatnánk tudománytörténetet. A történelmi tudásuk alaposabb lenne, megjegyzem, hogy szerintem a természettudományos tudásuk is. A baj ott van tudom, de figyelmeztetni is szoktak erre, hogy „ki tanítaná?”. Értékelni kellene, ha és aki igen. Ennyi. Meg kellene pl. fontolni, hogy a szülők adójuk 1%-át saját belátásuk szerint egy-egy kiváló, gyerekeikért erőn felül tevő tanárnak adhassák… vagy ha úgy alakul, megvonhassák azt tőle. Ez a lehetőség bázis lehetne ahhoz is, amiről fentebb írtam, hogy a pihenőbb, lassabb tempójú csoportokhoz jobb tanáremberek kerülhessenek. A jobbat úgy értem, hogy emberségben jobb, hogy szívben erősebb, hogy pedagógiai-pszichológiai fogásokban vértezett, elszántabb, odaszántabb.

Több területen, természettudományos tárgyak, informatika pedagógushiány is van, és egyre inkább lesz: létszámban is, minőségben is. Más oldalról pl. informatikai fórumokon meg azt lehet olvasni, hogy sok nagy öreg szakember váltani szeretne: mert a szakma már nem kihívás, mert nem köti le, mert nincs már föntebb. Engedni kellene, hogy bizonyos végzettségek esetén (pl. fizikus, mérnök, informatikus) egy pedagógiai-pszichológiai modul elvégzésével, max. 50 kredit, gyakorlatorientált, műhelymunkára építő jellegű taníthassanak ezek az emberek. A gyakorlatban is vértezett tudásuk nyilván jót tenne az iskoláknak, a diákok tudásának is.

És lehetne folytatni. Csak megfontoltan, gondolkodva, ötletelve, és ne cirkuszként, ne sületlenségek azonnali követelésével.